1. Tizenháromház
2. Itt laktam
Budapest, Váci út 106.
1896-ban kialakult a szomszédos 1419-es helyrajzi számú telektömbre tervezett tizenhárom kétemeletes lakóház végleges terve. A Fővárosi Önkormányzat Tervtárában található eredeti rajzokon így szerepel: „Weinréb Fülöp és neje munkáslakóház építése a Váci út és a Visegrádi utca között fekvő területen”. A Tizenháromház története az 1896/1455-tan. 2397. üo. számú építési engedéllyel kezdődött el 1896. április 8-án.
Spiegel József építőmester jól szervezett csapataival gyorsan haladt a munka. Varázsütésszerűen emelkedtek a falak, simultak össze a formára, méretre majdnem azonos házak. Az élet úgy hozta, hogy 1897-ben a Weinréb házaspár már kézhez is kapta a felépült 13 lakóépület használatbavételi engedélyét a 20948-as iktatószámon.
A két soklakásos háztömb - hétház, tizenháromház - kialakulása és léte serkentőleg hatott más, a környéken telekkel rendelkező pénzemberekre is. A közeli telkeken egyre-másra szaporodtak a munkáslakás jellegű házak. Az újabb bérkaszárnyák mind a kulturális, mind a szociális igények tekintetében messze felülmúlták a korábban épülteket. Minden új házban már vízöblítéses WC, mosókonyha és vezetékes víz szolgálta a kényelmet. Igaz, érdemes volt a modernebb körülményekre áldozni, mert a hetenkénti lakbérfizetés nagyobb hasznot hozott a tulajdonosok számára.
A házanként 30-50 lakásból álló Tizenháromház-ban jobbak voltak a lakáskörülmények, mint a Hétház-ban. A Tizenháromház kialakításánál már a tervezésnél figyelmet fordítottak a közösségi igények kielégítésére is.
Az épületegyüttes minden sarkára megfelelő nagyságú helyiségeket terveztek üzletek kialakítására. A Visegrádi utca 103-as házhoz fűszerüzletet, a Zsilip utca sarkára vendéglő-kocsmát, a Zsilip utca és Váci út sarkára élelmiszerboltot, ahol a kerület egyetlen Hangya Szövetkezeti boltja működött. A Váci út és a Süllő utca sarkán szintén vendéglőt létesítettek, esküvőkhöz különteremmel, rendezvényekhez színpaddal és nagyobb vendégcsoport fogadására is megfelelő, az udvarra nyíló konyhával. E vendéglő nemcsak az ott étkező, szórakozó vendégek körében vált kedveltté, hanem a közeli mozgalmi szervezetek találkozóhelye is lett.
A házak majd mindegyikénél számításba vették a majdani beköltözők anyagi lehetőségeit és várható keresetét. Példaként említem a Visegrádi utca 103-as számú házat, ahol az ablaknélküli egyszobástól kezdve a lakások több változatát alakították ki. Számításba vették a szegényebb egyedül élőket, akiknek egy szoba-konyhás udvari lakást szántak, míg a jobban keresőknek ugyanezt tervezték utcai változatban. Volt utcára nyitott szoba és udvari kisszoba-konyha; a nagyobb létszámú családoknak udvarra nyitott két szoba + konyha változat, illetve utcai szoba + konyha + alkóv lehetőség. A kapun belüli lépcsők mellett mindkét oldalon egy-egy ablak nélküli kisszoba volt, melyeket ágyrajáró, vagyis oda csak aludni járó munkások laktak. Gyakran előfordult, hogy ugyanazon a fekhelyen más aludt nappal, és más éjszaka. A Süllő utca felőli részen egymás felett valamennyi szinten egy-egy konyha + félszobás lakást is kialakítottak egyedülállók számára, amelynek utcára csak egy ablaka nyílt. A földszinti utcai frontokon számítottak néhány üzlet, vagy műhely megtelepedésére is. A Süllő utcában két ilyen pincében mesteremberek dolgoztak. A fűszerüzlet alatt a Shilhavi nevű lakatos - az ország legjobb páncélszekrény-szakértője - „üzeme” volt, a másikban egy savanyítómester dolgozott. A kapu melletti pincében a környék nagy örömére egy cipész is műhelyt létesített.
Az asztaltársaságairól és finom főtt csülökjéről híres volt a harmincas-negyvenes években a Mészáros Kocsma, ahol ma az Angyalföldi Söröző nevű étterem üzemel (Váci út 104). A Váci úton lévő házakban még volt fodrász és festékes bolt, valamint egy rövid ideig működő hentes és mészáros „boltocska”, amely a háború után megszűnt.
A térségben állandósult sanyarú körülmények ellenére az itt élő, sokfelől jött embereket összeforrasztotta az „angyalföldi becsület”. Kialakult egy dacos, kemény, örökös védelemre kész magatartás, összefogás családok és házak közössége között. Ha valaki bántó céllal, szándékkal tért be egy házba, az bizonyosan „flemekkel” a szeme körül távozhatott, ha tudott. Bajtársiasságnak is nevezhetném ezt a magatartást, amelyet az akkoriban használt kifejezéssel „haverság-haberság”-nak mondtak. A hasonló életkorú barát volt a haver, az idősebb a haber.
A Hétház és Tizenháromház minden lakóközösségéről regényt lehetne írni. A gyári munkákba belerokkant nélkülöző munkásemberek gyerekeiből nem ritkán olyan híres emberek váltak, mint például Hüttler Béla Afrika-kutató, a Norvég Tudományos Akadémia tagja, Vinkler Olga diplomata, Korcsmáros Pál karikaturista, vagy Lázár Sándor festőművész. A háború után véget ért a háziurak hatalma és bár szerény anyagi körülmények között, de lehetővé vált a lakások komfortosítása, s ezzel az életkörülmények javítása.
A kerületi közigazgatásban felmerült a gondolat, hogy más elavult, szegény lakónegyedekhez hasonlóan (például Tomori telep, Babér telep, Lepsi-Vizafogói „kutricások” stb.) buldózerekkel vessenek véget a nyomorúságot hirdető lakótömböknek, hogy ahol a múlt keserveit a földbe gyúrták, ott a modern élet szép lakótelepei adjanak módot az új jövevényeknek egy másféle életre.
A buldózer megindult. Elsőként Ehrlich Manó Váci út 110. szám alatt álló házát tette a földdel egyenlővé, de megkegyelmezett mind a Hétháznak, mind a Tizenháromháznak. így ez a két háztömb, mintegy mentőként maradt meg az utánunk jövők számára. Azonban az exponált helyen fekvő 364 hétházi korszerűtlen bérlakásból az 1980-as évek végén komfortos lakások formálódtak. A nyomor és keserűség komor udvarainak helyén 259 korszerű otthon, sétáló park, átjáró udvarok, pihenő és játszóterek szolgálják az ott élőket. A
Tizenháromházban a gázprogram megvalósítása eredményezett némi kedvező változást, azonban a talajvíz és a nagyobb komfort hiánya még ma is súlyos problémát jelent. A fürdőszoba például még „flanelnak számít ezekben az épületekben, bár a konyhájukban már többen felszereltek egy zuhanyozót. A háztömb a szükséglakás kategóriába tartozik. A régi törzslakosság kihalt. Gyerekeik már új lehetőségekkel élnek valahol a nagyvárosi tájakon. Az új jövevényekben már nem élnek azok a közösségi kötelékek, amelyek valaha annyira áthatották a korábban itt élők életét.
A most zajló millenniumi ünnepségek időszakában megállapíthatjuk, hogy e térségben hatalmas változások történtek. Az elmúlt évszázadban idesodródott népek, nemzetiségek - mint egy nagy kohóban az anyagok - összeforrtak, eggyé formálódtak. A sváb, tót, román, szlovén, lengyel, magyar; különböző felekezetekhez tartozó keresztény és zsidó emberek közös féltett hazájává lett Angyalföld.
Egy évszázadon belül megélt néhány évtized egy ember életének csupán kétharmadát, egy közösség életének csak néhány pillanatát jelenti. Mégis amikor számba vesszük évtized nyeit, eseményeit, azok történelmi léptékűvé válnak.
A Hétház az Árpád hídtól délre az üzleti és a modern élet lehetőségeit program nyomán a csaknem lakhatatlannak minősített lakótömbből igényesebb lakókörnyezet alakult ki.
1984 és 1989 közötti időre a kerületi Tanács Lakásügyi Osztálya átmeneti jelleggel kiutalta számomra a Váci út 100 szám alatt lévő házban az I/17-es számú 27 m2-es szobakonyhás lakást. Előttem egy idős hölgy lakott benne, aki elhalálozott. A körfolyosóról a kétszer négy négyzetméteres konyhába lehetett belépni. Balkézre egy őskorú fali kút volt felszerelve, jobbra pedig ajtó nyílt a parkettázott, gázkonvektoros, húsz négyzetméteres szobába. A konyhában a szobaajtón túl egy villanytűzhely állt; mivel az idős néni félt a gáztól, ezért a gáz bevezetésekor nem gáztűzhelyt kért az IKV-tól, hanem egy háromlapos villanytűzhelyt. A lakás falai szárazak voltak, levegője egészséges, belmagassága három méteren felüli. Az ingatlan déli tájolása miatt a nyarak kimondottan melegek voltak. A szoba eredeti dupla ablaka a körfolyosóra nézett. Kétszintes magasságú volt: a felső részt nem lehetett kinyitni, de kivehető volt.
Ebben az udvarban laktak régi „motorosok” éppúgy, mint fiatal házasok vagy –családok. Utóbbiak átmeneti jelleggel, mivel a kerületi Tanács öt éven belül összkomfortos elhelyezést ígért az átmeneti elhelyezést vállalók számára; ezt minden egyes esetben betartotta.
Csendes életet élt a lakóközösség. Ez alól egyetlen kivétel akadt, mégpedig az első emelet, egyik Süllő utcára néző lakásának bérlője. Előfordult ott minden olyasmi, amit a többi lakó szívesen nélkülözött volna: éjszakai népszálló, artikulálatlan üvöltözés, körfolyosón filmbe illő késes kergetőzés.
Egyszer felbandukoltam a padlástérbe. Odafent kéménytől kéményig egy fapalló vezetett. Nem volt ajánlatos lelépni róla, mert a tetőteret több tíz centiméter vastagságú por és korom egyvelege fedte. De menjünk vissza az emeletre.
A lakások elenyésző részében volt WC. ekkoriban; ezek helyét a konyhából csípték le. A többi lakónak - így nekem is - szükség esetén a folyosó végében lévő közös helyiségbe kellett kifáradni. Hidegebb teleken az elülső ajtót be kellett húzni, mert máskülönben a csövekben elfagyott volna a víz. Ide való, hogy a közeli kocsma olykor fogatlan „Play Boy” népe alkalmilag feljárt az illemhelyre témázni: hamarosan véglegesen kizáródtak onnan.
Gondolhatnánk, a körfolyosós ház maga a tuti biztonság. Az első emelet egyik Süllő utcára néző lakásában brutális gyilkosság történt. Minderre úgy derült fény, hogy hétfőn reggel a sarki könyvesboltba megérkező dolgozók az emelet felöl folyamatos beázást tapasztaltak. Felmentek az érintett lakásba, ahol a csapból ömlött a víz a fürdőkádba, benne vérbe fagyva megtalálták a férfi bérlőt. Az első emeleten lakók - így én is - semmilyen felvilágosítással nem szolgálhattunk a nyomozó kérdéseire. Emlékezetem szerint vagy tíz évvel később kézre került az elkövető: egy alkalmi kocsmai ismeretség és egy nő is állhatott az ügy hátterében.
Beköltözésemkor - összkomfortos lakásból érkeztem ide - eléggé idegennek éreztem magam ebben a környezetben. Idő kellett a komfort nélküli életforma megszokásához. A körfolyosó adta lehetőség automatikusan kínálta a parányi lakásban élők egymásra találását: közöttük akadt egy a hátam közepére sem kívánt szomszéd. Mire továbbállhattam innen, már mélyen magamba szívhattam az itteni mikrovilág hangulatát: jó szívvel emlékezem vissza az itt eltöltött évekre.